„védekezek
támadok
azt csinálok, amit akarok”

Kontroll Csoport – Azt csinálok, amit akarok

Ülünk a bűzben. Csillogó, de romlásos, már-már infernális jegyeket mutató világ ez, forgathatta volna itt is Nemes Jeles László a Napszálltát, olcsóbb lett volna a díszlet. Monoton zúgás, az egymásnak rikoltozó majomszabásúak keltette fájdalmas alapzaj és az egyébként csak a Csomolungmán megtapasztalható oxigénhiány. Ez van. Itt ülünk a bűzben és a bűz belénk ül, az ember azt hinné, hogy oszlásnak indult valamelyikünk és nem születésnapon, hanem temetésen vagyunk.

Visszatérő rémálmom (bánt engemet egy gondolat), hogy egy játszóházban (lehet, hogy pont itt) ér utol majd a szomorú végzet (nem ágyban, combok közt). Belefejelek a formatortába, szőrös kutyajelmezbe öltözött animátorok próbálnak mindhiába reanimálni, az Alma Együttes születésnapi slágere flekszeli szét a maradék tudatomat, aztán elmegy az áram, halk nyöszörgéssel omlik rám az ugrálóvár, nem marad semmi más utánam, mint egy előemésztett rántott dínó és egy bánatos papírpohár a nevemmel, amit már senki sem tölt újra a cukrozott gyomorsavra emlékeztető őszilével.

Ha a játszóházban nemcsak tréfás vetélkedők, hanem lábszagbajnokság is lenne, biztos, hogy a mellettem ülő anyuka nyerné. Lövésem nincs, hogy kinek a felmenője, de kényszeredetten vigyorog, észlelte már ő is, hogy baj van, az egész nap viselt nejlonharisnyával borított női végtagok kártékony kipárolgására nincsenek szavak, nincs mértékegység, ha létezne 24 karátos lábszag, akkor talán ez lenne az. Arról az izzadó egyedről az asztalfőn, aki történetesen az ünnepelt apja, inkább nem ejtenék szót, szuszog a fokozhatatlanul rásavanyodott bőrkabátjában, miközben a gyermekével kapcsolatos érdektelen aforizmákkal szórakoztatja a körülötte ájuldozó szerencsétlen szülőcsoportot.

Ilyenkor érik meg az elhatározás az emberben, hogy a szomszédos éjjelnappaliban (a mellékhelyiség meglátogatásának álcája alatt) nagyobb mennyiségű égetett szeszt locsoljon magába, majd a legközelebbi hasonló program megúszása - egyben a gyors meggazdagodás - érdekében agyban kimunkál egy tömörített gyermekszórakoztató eljárást (lásd még speed játszóház) a negyven perces fitneszedzések mintájára. Tulajdonképpen nincs másra szükség, mint egy kurva nagy betonkeverőre, amibe behajigáljuk a dedeket, hogy ismerkedjenek, birkózzanak kedvükre. Utánuk szórunk pár igénytelen sonkás-kukoricás pizzát, csirkecsőrből és -lábból újrastruktúrált panírozott szarokat, néhány kiló gumicukrot, majd tisztességesen megpörgetjük őket, miközben ún. gyerekzenét sugárzunk és néha oxigént pumpálunk be, hogy levegőn is legyen a sarj. A kísérőknek természetesen tilos levenni a cipőjüket, ellenben a rendelkezésre álló háromnegyed óra alatt all you can drink akció keretében fogyaszthatnak alkoholos italkülönlegességeket.

Asszem az általam kidolgozott üzleti modell mindenben megfelel a korszerű nevelés kívánalmainak és kellően tehermentesíti is a szülőt. Mondjuk azt hozzá kell tennem, hogy én már gyermekként is nehezen viseltem a mesterséges stimulációt és a játszásra kényszerítést, fasznak kell engem mindig lemozgatni meg kifárasztani, sós kútba meg kerék alá tenni, hogy a basztatás további formáiról ne szóljak.

A gyermekeim mindeközben lászlópetrai értelemben (nem) tanúsítanak kihívóan közösségellenes magatartást, amennyiben az egyik kiszolgáltatottabb kortársuknál próbálnak egy könnyed lépruptúrát előidézni egy műanyag dzsedifigura megszerzése érdekében. Hiába reklamál itt az apjuk, mondom neki is, hogy hiányzik a kihívó közösségellenesség, bazdfejbe, hát nézzél körül, nem mi idéztük elő a zűrzavart, itt már mindenki meg van bolondulva, hát miért pont az én fiaim ne viselkedjenek állat módjára?

Nem én kezdtem a vérontást, mondhatná John Ramboval együtt a karatés kamerás is, a mi harcos amazonunk. A független magyar bíróság helyében az ítélet indoklását kiegészíteném a nagy magyar elődök példájával is, miszerint Wathay Ferenctől sem volt elvárható, hogy két tudósítás között ne avatkozzon be a végvári harcokba, és szegény Zrínyi Miklós sem csak a pennájával írta, mint tudjuk.

Borzasztó kényelmes dolog lehet így belekeveredni az ún. bajba, velem nem lehetett ilyen megengedő és elnéző a bíróság, mikor jó húsz évvel ezelőtt egy nehezen felfejthető, szerelemféltésből eredő vitába keveredtem (természetesen tanúként), aminek során a jelentős tesztoszteronviharban néhány pofon is becsapódott. Hiába állította szegény Imi barátom, aki foglalkozását tekintve punk volt, egy Barkasban lakott és fagyállókólát ivott, hogy csak védeni akart engem, nem úszta meg annyival, hogy nem kap rétest estére. Egyetlen örömünk az volt, hogy az elkövetés helyszínéül szolgáló helyiérdekű kocsma nevét az ítélethirdetéskor következetesen Íriss Pabként ejtette a bírónő, amin mi következetesen nyerítettünk a Magyar Köztársaság nevében.

Ilyenek voltunk, vadak és jók, bűnösök közt is ártatlanok, foglalhatná össze két sorban a történet lényegét Ákos, magam sem gondoltam, hogy ekkora vátesz a zselézetthajú bárd, már előre sejtett mindent.

Bármennyire is feszít a mondanivaló, most eltekintenék attól, hogy a határ- és a budikulcs őrizetének a jogáról és elvételének jogkövetkezményeiről értekezzek hosszabban, inkább kézzelfogható életvezetési tanácsot is igyekszem adni az olvasónak: ha önfeledten futkározó operatőrrel, tévéssel, zsurnalisztával (satöbbi) találkozol, akit levegőzni vittek, légy elővigyázatos, könnyen megvadulhat, ne lepődj meg, ha előzetes felszólítás nélkül az adj király katonát elnevezésű népszerű játék részesévé tesz.

Jobban belegondolva, még az is simán előfordulhat, hogy a dzsúdóból megismert kis külső lábsöprés (kosoto barai) az interjúalanyok megállításának természetes formája lesz a parlamenti folyosón (legfeljebb majd ezt is a mások által megzavart közállapotba történő helytelen beavatkozásnak tekintjük).